Sodródó Magyarország
“A versengő elitek egymás legyőzésével foglalkoztak, felelőtlen döntések sokasága született – utat tévesztettünk. Ahelyett, hogy új pályára állt volna az ország, sodródni kezdett. A lakosság már látja, hogy a négyévenkénti választás semmit sem jelent, mert az elit saját privilégiumként kezeli a politikát és a gazdaságot, nem kínál valós alternatívát. Ez lenne az áhított demokrácia? És az a csúcsteljesítmény, hogy a társadalom egyre rosszabb állapotban, egyre több szegényt termelve reprodukálódik? A falvak gettósodnak, az iskolarendszer leépül és szegregálódik, az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer válságban van, a folyamatok nem a demokrácia irányába vezetnek. Ezért az egész politikai elit felelős, hiszen minket húsz éve visz a víz, a rendszerkorrekció meg halasztódik.”
A közelmúltban jelent meg Laki László A rendszerváltás, avagy a nagy átalakulás című könyve a Napvilág Kiadó elmúlt húsz év tapasztalatait összegző sorozatában. Volt miről kérdezni. Pünkösti Árpád interjúja.
Mintha 1949 kísértene: új alkotmány, elbűvészkedett múlt, mindenki „jobban él”, a padláslesöprés nem is hiányzik…
Értelmetlen az elmúlt húsz évet kiemelni Magyarország történetéből. A fejlődés nálunk mindig eltért a nyugat-európaitól; a XIX. század közepétőlmodernizá ciós kényszerben van az ország. Ennek korszakait többek között Ránki György, Kulcsár Kálmán már leírták. Az első 1867-től 1914-ig tart, a következő 1945-ig, a harmadik az államszocializmus korszakával kezdődik. Ebbe a rendbe illeszkedik az 1989–90-es világgazdasági korszakváltás. Ahogyan 1919 után, a második világháború után, most is egy új rendszerben, a globális kapitalizmus világában kellett volna megtalálni az ország helyét, ám az új politikai elit elmulasztotta a helyzet elemzését. Ilyenkor mindig kettős a kihívás, mert a válságba került Kádárkorszak problémáit is kezelni kellett volna. A magyar politikai osztály viszont elégségesnek vélte, ha posztmodern forradalmárként leszámol az államszocializmussal, és számon kér egy rakás dolgot.
A nekirugaszkodás a modernizációnak, majd a befulladás különös magyar betegség?
Nem, a világgazdasági korszakváltások minden országot alkalmazkodásra késztetnek, hiszen a szabadpiaci társadalmi-gazdasági berendezkedést, az államkapitalista, majd a jóléti és napjainkban a globálkapitalista formák követték. A rendszerváltás sem magyar átok, sor került rá Európában és Ázsiában 1945 és 1989 után is, amikor egy sereg ország szocializmusra váltotta a kapitalizmust, majd azt ismét kapitalizmusra. A magyar kritikai elit a kettős kihívásra nem megfontolt átmenettel válaszolt, hanem a fennálló társadalmi, gazdasági modell minden reformalternatívát elutasító, osztályharcos megváltoztatásával. Ez a XX. századi modernizáció sajátos formája. Ilyen volt a Tanácsköztársaság is, a második világháború utáni államszocializmus is. A társadalmi modellek húsz–negyvenévenkénti ideológiai alapú változtatásai súlyos károkat okoztak az országnak. Nálunk 1956 után Kádár módosította a fundamentalista kommunista felfogást, így a hetvenes-nyolcvanas évekre az ország eljutott a magánvállalkozásokig. Ezt a korrekciót az új politikai elit máig tagadja, pedig a „gulyáskommunizmus” erre épült.
És a mi komisz vadkapitalizmusunk?
Az új politikai elit alapintézményeket (például tulajdon, állam) rombolt és épített, történeti folyamatokat és nemzetközi gazdasági beágyazódásokat szakított meg, társadalmi osztályokat, rétegeket iktatott ki (pél dául parasztság), vagy éppen újakat „nevezett” ki (például vállalkozók). A félperifériás kapitalizmusok eddig is ismertek voltak, de senki sem merte kimondani, hogy egy közepesen fejlett ország államszocializmusából csupán rendszerváltással nem lesz kapitalizmus. Gyanúm szerint az elitnek nem is volt kapitalizmusképe.
Helyette valami zavaros „piacgazdaságról” beszéltek, melyben a „piac” majd mindent megold. Ez azért is zavaros, mert a kádári mezőgazdaság például a volt szocialista országok piacaira épült. Ezeket és a belső piacot meg kellett volna őrizni.
Ámde a magyar csirke, sertés stb. ára nem volt versenyképes az unió és Amerika árufeleslegével!
Oroszország és a társaink is hozzánk hasonló helyzetben voltak, kipróbálhattuk volna a barterüzletet… A kapitalizmus a piacok fölötti uralmat jelenti, ezeket tehát építeni és védeni kell, ám a piacgazdaságot nem lehet csak úgy „bevezetni”, de kiiktatni sem, mint arra a kommunista fundamentalizmus kísérletet tett.
Az államnak mérsékelnie kellett volna az átalakulás következményeit. Megvédeni a hazai piacot, de elsősorban a volt szovjet övezet piacait és menedzselni néhány kiemelkedő technológiával dolgozó vállalatot, ágazatot. A mezőgazdaság iparszerű termelési rendszerei beilleszthetők lettek volna a kapitalizmusba. A vegyiparban, gyógyszeriparban voltak versenyképes üzemek, talán az autóbuszgyártás is az lehetett volna. De az elit mindent lesöpört az asztalról. A piacépítő nemzeti stratégia hiányában már a kilencvenes évek elején olyan romboló trendek tűntek fel, amelyek a 2008-as világgazdasági válság során felerősödtek. Ferge Zsuzsától Andorka Rudolfon át Gazsó Ferencig többen felhívták a figyelmet már 1994–96-ban, hogy ezek latin-amerikai típusú fejlődést eredményeznek – csakhogy azóta már Latin-Amerika is korszerűsödni kezdett!
Ha a csirkénket sikerült volna földgázra cserélni, a különbözetet a fogyasztóknak kellett volna kifizetniük!
Erre kellett volna készülni, és nem az állami, szövetkezeti vagyon ötletszerű osztogatására, mert a világot ezzel nem lehet helyrezökkenteni! Bakot lő, aki azt hiszi, hogy a kapitalizmus „bevezetése” tulajdonosztogatás! A kihívás arról szólt, hogy képesek vagyunk-e modern társadalmat teremteni. Hosszú távú nemzeti program nélkül ez nem megy. A politikai erők négyévenként változó kampányfogásaival nem lehet évtizedekre szóló feladatokat megoldani, főként úgy, hogy ezek az alkalmi programok egymást is rombolják. Konszenzusra lett volna és lenne szükség: po-li-ti-ká-ra.
A mezőgazdaság szétdúlása rettenetes kárral járt!
A hazai birtokszerkezet már a téeszszervezéskor sem volt versenyképes. Akkor sem volt társadalmi, gazdasági alapja a gyors ideológiai alapú struktúraváltásnak. A sajátos magyar fejlődés már száz esztendeje téma. A kiváló közgazdász, szociológus Leopold Lajos a korabeli Magyarországot színlelt kapitalizmusnak nevezi, majd Jánossy Ferenc kvázi-fejlett szocializmusról, Andorka Rudolf pedig latin-amerikai típusú újkapitalizmusról beszél. A rendszerváltás óta visszatérő vád, hogy az eladósodás a kommunista társadalom bűne, pedig az ország mindig is eladósodott volt. A XIX. század végén külföldi pénzből építkeztek. Az első háború után Bethlenék kölcsönöket vettek fel. A világválság idején bevezették a kötött devizagazdálkodást, ami 2001-ig (!) maradt fenn. 1956-ban ismét kölcsönökre szorultunk – vagyis az eladósodás rendszerfüggetlen. Emiatt az ország ma sem igazán szuverén, mert ha más tőkéjét használjuk, függő viszonyba kerülünk tőle. A szovjet függés szigorúbb volt, és azért omlott öszsze, mert Magyarországot és társait is szanálni kellett volna, amire a birodalom nem volt képes.Ma is szanálni kellene, de ezt az Európai Unió sem tudja vállalni. Elég neki Görögország, Írország, Portugália pénzügyeinek rendezése. Ők nem a szocialista múlt, nem is a kapitalizmus miatt fejletlenek. Magyarország is dezintegrált, külföldi tőkétől függő gazdaság százötven éve. Akár kapitalizmus van, akár szocializmus, a saját árnyékunkat nem tudjuk átlépni. A politika ezt nem ismeri el, ezért mondom felkészületlennek.
De hát akkor felelős is!
Igen, a kettős kihívást definiálni sem tudta. Egyik részük igazi piacgazdaságot akart, a másik vagyont szerezni, a harmadik új forradalmi időszámítást sürgetett, vagy igazságot az őseinknek is. A versengő elitek egymás legyőzésével foglalkoztak, felelőtlen döntések sokasága született – utat tévesztettünk. Ahelyett, hogy új pályára állt volna az ország, sodródni kezdett. A lakosság már látja, hogy a négyévenkénti választás semmit sem jelent, mert az elit saját privilégiumként kezeli a politikát és a gazdaságot, nem kínál valós alternatívát. Ez lenne az áhított demokrácia? És az a csúcsteljesítmény, hogy a társadalom egyre rosszabb állapotban, egyre több szegényt termelve reprodukálódik? A falvak gettósodnak, az iskolarendszer leépül és szegregálódik, az egészségügy vagy a nyugdíjrendszer válságban van, a folyamatok nem a demokrácia irányába vezetnek. Ezért az egész politikai elit felelős, hiszen minket húsz éve visz a víz, a rendszerkorrekció meg halasztódik. Szétdúlták azt a kevés tőkét is, ami Magyarországon létezett. Agyament helyzet, mert építeni csak arra lehet, ami létezik.
A lakosság 40 százalékának a vállára, fejére lépve kapaszkodik egyre feljebb 20–25 százalék!
Magyarország tízmillió emberből áll, nem két-hárommillió nyertesből! Szégyenteljesen gettósodik az ország. Andorka Rudolf 1996-ban egy modern társadalom megteremtéséről beszélt. Azonban ennek nem csupán a piacgazdaság és a demokrácia a feltétele, hanem a szélsőséges jövedelemkülönbségek megelőzése és a társadalom integráltsága, ahol nincsenek leszakadó csoportok. Handabandázás, hogy a modern társadalomhoz elégséges az első kettő. 1985-ben a lakosság tíz százaléka volt szegény, 1995-ben már a 30–35 százaléka, azóta még több. Nem modern, hanem szétesett a társadalom.
A gettósodás vádló!
Sok a leépülő térség. Hosszú távú folyamatról van szó, ami a rendszerváltás után kezelhetetlenül felgyorsult. Bizonyos helyeken már csupán az a kérdés, hogy mikorra fog a lakosság felmorzsolódni. Hiába telepítenének ide bármilyen modern üzemet, nincs elég munkaképes ember. Az általunk vizsgált térségben egy összeszerelő üzem 1600 munkanélküli között nem akadt 300 alkalmas dolgozóra. A gettósodás egyik oka az iskolázás gyengesége. Akit nem tanítottak meg írni vagy olvasni, azt nem lehet átképezni sem. Mi lehet ezeknek az embereknek a sorsa a piacgazdaságban? Ha szégyenteljesek voltak az ötvenes évek hortobágyi gulágjai, napjaink gettósodó településeinek 600–800 ezer lakója sem az újkapitalizmus „felsőbbrendűségét” hirdeti. Ezekhez a „bűntett nélküli börtönök”-höz nem kell ÁVH, rabomobil, fegyőr, mert „elítéltjei” képtelenek onnan elmenekülni.
Nő a szegráció – az elkülönülés –, de Budapesten, mint a süllyedő Titanicon, játszik a zenekar!
Ami igaz Budapestre, az húsz kilométer távolságban már nem az! Egy tájékozott társaságbanmegemlítettem néhány dolgot a kutatásainkról és nem hitték el, hogy ilyen rossz a helyzet. Középkori állapotokat nem lehet emberjogi chartával, a büntetőtörvények szigorításával modernizálni. Ha Rózsi néni tyúkját ellopják, az nem szabálysértés, az azt jelenti, hogy nem lesz vacsorája, a tojás árán nem tud kenyeret venni. A Rózsi nénik falujában nincs jogbiztonság, tulajdonbiztonság, az ott sínylődők gondjaira egyetlen komoly politikai erő sem kíván válaszolni, pedig ez a pusztuló, önpusztító világ aláássa a demokráciát.
Semmi remény?
Lesz, ha a politikai osztály rákényszerül, hogy tízmillió magyar gondjaival foglalkozzon, nem azzal, hogy ki kit gyűlöl, ki kit rekeszt ki, kiket számoltat el. Alapkérdés, hogy végre komolyan veszi-e a kapitalizmust, a piacépítést, a nemzeti kohéziót és az európai integrációt, illetve lesz-e végre nemzetstratégia. Persze akkor le kéne mondani a zsákmányelvről, arról, hogy a győztes pártok klientúráikat jól fizető állami, önkormányzati állásokhoz juttatják. Ezért nincs szakbürokrácia. De ne essünk a bűnbakképzés hibájába, a mai állapotokért nemmindenért amagyar politikai elit felelős. Azért igen, hogy a rendszerváltáskor elmaradt a helyzetelemezés, hogy azóta sem gondolnak a korrekcióra. Persze Nyugat-Európában sem fenékig tejfel az élet, de legalább azzal törődnek, mi hogyan legyen, nem azzal, mi volt.
Forrás: NOL
Egy komment a NOL oldalán:
JoGabor | 2011. június 11. | 18:44:09
Jó interjú, köszönet. A konklúzió homályos annyiban, hogy reményt kelteni látszik, pedig mindnyájan tudjuk, hogy nincs remény. Ez a politikai osztály soha a büdös életben nem fogja komolyan venni sem a kapitalizmust, sem a tudatos piacépítést, a nemzeti kohéziót és az európai integrációt, és nem képes nemzetstratégiát alkotni. Ehhez egyszerűen nincs meg a képzettsége, az elvárható minimális szellemi-intellektuális nívója se.
Sötét, buta, babonás szolga-nép vagyunk, sajnos, szegény és gazdag egyaránt, loholunk a korbácsos vezér után, önzők vagyunk, buták és potyalesők, nem baj, ha mindenki hullik körülöttünk, reménykedünk, hogy mi megússzuk, mert meg tudjuk kötni az aljas kis külön-alkunkat. Úgyhogy annál a jobbágytartó rezsimnél, ami itt épül, és még mindig kétségbeejtően sokan helyeslik, nem is érdemlünk jobbat. Aki teheti, és van kis esze is hozzá, fusson, amerre lát.
